Csempészfurgon

Vass László Levente: Nyelvünkről fakadó rózsa

2016. január 19. - Csempészfurgon

bennünk
mindig összeütközik
az oszlopok talpa és csúcsa
utánad nézek a partról ahonnan elindultál
kiáltásom félig földbe ásott oroszlán
s a forró szelek sziszegő füvekkel bevontak
zöld homok szorításuk helyén a testem

intek feléd
halakká válnak ujjaim
szempilláim sebből kiálló fércek

bolyongok esik feketén
reszketek én de nem is én

Dsida Jenő: Meghitt beszélgetés a verandán

Csodálatosan békés délután.
Benne van teljes életünk.
Ülünk egymással szemben,
beszélgetünk.

Egyszerű és jó vagyok,
mint világ fölött lebegő
madár. Te átlátszó vagy,
tiszta, mint a levegő,

mint üvegkorsónk friss vize,
melyen átcsillan a nap.
Én szomjas vagyok,
s te nem tagadod meg tőlem magadat.

Nagy Gáspár: Helyzetjelentés Vörösmartynak

Ha majd elunja magát ez a hatalmas testű 
nagy és kitartó Télnek nevezett fehérség 
hogy a fölöttünk még regnáló ám fölöttébb 
olvadékony hatalmát végérvényesen fölajánlja 
a Napnak mely kíméletesen ágyúkat vontat 
ama stratégiai pontokra honnan a szikrázó 
s mindent beborító fehér tartományt 
tisztességes hadüzenetet követően 
lassú de állhatatos tűz alá veszi -

nem vér de hatalmas vízfolyamok támadnak 
ekkor a legelébb eleső hóezredek/naszádok vakító 
ragyogásából még az Ég egyesített erőinek tűzfelelősei 
is vakulnak s okulnak immár -

mert a hamari diadal egyben nagy veszedelem is 
mivelhogy már emelkedik a fogyó porcukor ára 
s az ár a folyók partjain s gátjain bizony túlcsap 
sőt az eltűnt fehér paplan alól reggelre 
rútul kitakarva ott az esettségében összegyalázott 
kifosztott anyaföld: vagy másképpen szólva 
őszi penészt téli panasszal elkeverő 
s nyirokkal átitatott de újulni - ha hagyják! - 
ezer meg száz évesen is kész hazaföld

Hartay Csaba: Hűvös szobák mélyén

Apámnak

Apu, ha hív, vajon mit akarhat.
Apu, ha hívnál, még bekapcsolva hagyom.
Nem a kórház neonjait.
A vetés megvan közben, ne aggódj.

Tudtál aludni? Most alszol.
Hagyunk. Olyan puha volt a kézfogásod.
Sokat kell aludnod.
Most már csak aludnod kell.

Ennyire vagyunk képesek.
Állni melletted éberen.
Nézz rám. Még hátha mondanál.
De már alszol hűvös szobák mélyén.

Nem lesz meleged. De meg ne fázz.
A vetés kész. Itt-ott már sorol.
Soroljuk, milyen voltál.
Torkomat kaparja könny és alkohol.

„Ne bőgj, arra figyelj, amit csinálsz.
Édes kisfiam. Sosem fogod megtanulni.”
Igazad van, apu, téged már sosem.
Égnek a kórház neonjai. Jobban vagy, elhiszem.

És azok a fények. Még a szemedben, ott.
Kihunytak mind, akár a megválaszolatlan.
Bánom, de nem is kérdeztem már.
Csend csillapítja minden fájdalmadat.

Székely János: Öröksakk

 

Egy lépésből adhattam volna mattot.
Ellenfelem már régen verve volt.
Fejünk feszült, és ijedt mozdulattal
A képletes világ fölé hajolt.
És akkor szürke fény villant szemében,
S megnyúlt és felnőtt az egész alak.
Odébb lökött egy ártalmatlan bástyát,
És felnézett, és azt motyogta: sakk.

Ki kellett lépnem. Fogtam a királyt,
És odébb toltam (s szántam módfelelt,
Hogy ekként nyújtja hitvány életét,
Mely biztosan és végleg elveszett).
Sötétre léptem, mondom, a királlyal,
S vártam, hogy most majd megadja magát.
Ehelyett újra felkapta a bástyát,
És – sakk! és – sakk! – még öt lépésen át.

S tűnődni kezdtem: ugyan mit tegyek?
Miképpen vessek játékának véget?
Hogy védhetem ki pimasz sakkjait?
Mit léphetek, hogy végül is kilépjek?
S nem szűnt azóta bennem az az érzés,
Mely elöntött e töprengés alatt:
Nem, nem lehet már mattomat beadnom,
Mert mindörökre sakkban tartanak.

Friss Endre: Végigparittyázom szemeimet életem fölött...

Ó kis ebihal, ki boldogan ficánkolsz
a posványos gaz-vizen,
tengernyi ágyán a szent tudatlanságnak.

Riadt őzfi, ki később voltam,
az örökre elvesztett nyugalommal,
de patáimban a sebesség növő bizsergésével.

Azután busa hímcsikót látok,
ki feszítő szemekkel rohan a sikátoroknak,
hogy szügyével hatalmas utakká felszakítsa.

S már előmászik a csiga,
jaj, hideg nyálkává hült csikótüzem.

S most itt állok, gyantanyögő lúc
mellemben a felszívott bűnök súlyával,
míg homlokomra felhőkkel küldi mosolyát az Isten.

És leszek még egykedvű szikla vízparton,
alázatos tengerek csókolják lábaim,
zöld mohaszakállam régi tavaszokról mormol.

És leszek talán még hómező is,
nyugodt és tiszta
s mosolyom messzeragyog, -
míg testemet a fény csöppenként felissza...

Edvard Kocbek: Éjszakai ájtatosság

Éjszaka van, már nem botladozom, amikor visszatérek. Az ő
barátai között voltam, a sötét út sima, az ő emlékezetére, erős és
megvilágosult testvérei emlékezetére emelem a lábam.
Ismétlem, az ő emlékezetére, akit nem tudok elfelejteni. Éhesek
voltunk a kenyérre és a szavaira, megtörtük a kenyeret és ittuk a
bort. Egyre józanabb és jótékonyabb lett a mámor. Minden,
ami távol van, számunkra közeli lett. És minden, ami közel
van, eltávolodott tőlünk. A búza érni kezdett, és a tőke bort
adott nekünk. Fejünk megvilágosodott, és friss vértől szaglott a
jövő. Tudtuk, hogy nem csak a töviskoszorú miatt szép
férfifején. Jó, hogy Picasso nem festette le, mert valahol
Brazíliában vagy Grúziában vagy a baszkok között bujkál.
Egy napon majd felhagy a jelzésekkel és fantomokkal. Aztán
csatlakozik minden utazó társasághoz. Más érthetetlen tetteket
is végrehajt. Senkinek sem reszketett jobban a szája széle azon a
jeles éjszakán, mint az enyém.

Csordás Gábor fordítása

Pollágh Péter: Papák, mamák

Papák, mamák: egyértelmű kedvencek.
Mennyit sírtam értük, ne hagyjanak itt,
unom a fiatalokat, a savanyú falatokat.

Látom a sok ablakot, nem kell modernebb
film: ülnek a mamák az otthonkákban.
Nézik a szelet, dúdolnak néger dallamot:
Bordó rúzs, hol szerezhetnék bordó rúzst?
A papák meg pamacsolnak, kenik fel puha
pofájukra a fehérséget, a régen kikevert
szappankrémet, és villanó borotvakéssel
kopasztják meg, szántják föl Titokföldjét.

A nyolcvanas évek öregjei. Arról beszélnek,
ami már nincs is, mert ez a dolguk.
Rangidősek. Rangrejtők. Éthordóval járnak,
és még tudják, mit jelent a Hátország.
Papák. Mamák. Mancikák. Gyulák.
János bácsik a csatában. Levendulák.
Régivágású rózsák. Pirospozsgás padok.
Kócos babák, kalapos katonák, a szoknya alatt
alsószoknya, a fémfésű a farzsebből kiáll.
Tortaarcú baba bácsik. Katonás bánat nénik.
Magázódnak. A Nagykönyvbe valók.

Csoportos szókoporsók. Halálraítélt akcentusok.
Néhány csuklón fehér csík, órájuk volt, de elvitte
az orosz, és még ez a legkisebb rossz, amit tett.
Éjszaka hátborzongató órák, megszálló vádálmok.
Szeptember végén ott vannak már a nyári zsákban:
ha gyerekboltban árulnák, megvenném én mindet.

Volt nevük. Nem fénymásoltak voltak.
Alig múltak 50, és már papák, mamák,
ez a normális, ennek lehet tisztelegni.
Negyvennél is kevesebb éves vagyok,
és úgy lennék már papa én is, úgy ám.

3-ban vagy 4-ben, a nyolcvanas évek előszobájában
nem voltak márkák. Ruhabolt volt, meg cipőbolt,
a tízemeletes harmadik, negyedik szintjén nagy
gombok, gallérok, tízkilós télikabátok szerteszét:
zakószabásúak, zordak, tizedmázsásak, viseletesek.
Vörös október vagy Május 1. ruhagyár.
Se festett haj, se papagájos gúnyák.
Bohócok még csak a cirkuszban voltak.

A fiatalok mindig nevetségesek,
és akkor még nem akart túlzásba
esni, nevetséges lenni szinte senki.
Életkori egyenruhákra emlékszem:
volt fiatal, középkorú és öreg ruha.
Öreg színek: barna, szürke, fekete.
Nagy néha fehér. És akkor az a fehér
minden volt, mindenen túl volt.
Igen, mindenen átütött a fehérje.

süti beállítások módosítása