Madarak fürdenek a kirakatban
elhagyott arcaim homlokom végtelen sávja
ez fájdalmas az dühödt amaz vigyorgó
ahogy éppen az elvándorló utcára kinéztem
azután az ajtók váratlan rothadása
a hirdetőoszlopok a tűzfalak a háztetők menekülése
a csillapíthatatlan szűkölés a falak tövében
végül a könnyedén fölszáradó szégyen
