Hervay Gizella emlékére

A házkutatás hajnalig tartott, Oszipot letartóztatták. A parancsot Jagoda
írta alá. Kevesebb, mint négy év múlva ő is az NKVD foglya lesz,
őt ölik meg előbb. Akkoriban Oszip a Butirka-börtön lakója volt. Éjszaka
már fagyott, amikor átszállították egy Vlagyivosztok alatti munkatáborba,
ahol decemberben ismeretlen körülmények között meghalt. Onnan írja majd:
„Hiába, a költészetet csak Oroszországban becsülik. Nincs még egy hely
a világon, ahol megölik miatta az embert.” 34-ben baráti közbenjárásra
még beszüntették ellene az eljárást, és mert ártatlannak mégsem nyilváníthatták,
Csernyisevbe szólt a száműzetés. Ott az első éjszaka kivetette magát
a kórház ablakán, de az ablak túl alacsonyan volt, csak a kulcscsontja tört el,
és az arcát zúzta össze. Az volt a kényszerképzete, hogy a kitűzött időpontban
érte jönnek, és végrehajtják a titokban meghozott ítéletet. Te másnap
születtél, ítélet volt ez is. Milyen kár, hogy nem emlékezhetünk a holnapra!
„Itt fekszem arccal az elmúlásban, és nem tudom, miért volna más
a holnapi halál, mint a mai” – írtad, és nem tévedtél, mert amikor Oszip
ott feküdt a kórházi ablak alatt vérző arccal, törött kulcscsonttal
egy fagyos gödör alján, mint aki még számolhat háromig vagy négyig
a robbanás előtt, kiterítette magát neki az időt. Hát ez meg milyen utca? –
kérdezte később a térképre mutatva. A te utcád, szólt egy női hang.
Látod, nincs benne semmi egyenes, az egész csupa görbeség. És Oszip
torkaszakadtából nevetett. Fejet kellene cserélnünk, mondta, és nevettél te is
egészen addig, míg 77-ben a bukaresti földrengés meg nem ölte Kobakot.
De addig még sok szegényt áztattak csurom vizesre a kelet-európai esők.
Hullott a szemét a szájukból, a hajukból a rozsdás szegek, lepattogtak
az összecserélhető hitek rézgombjai, és nem lehetett letörölni többé
a lejárt szavatosságú éjszakák rúzsfoltjait. Földalatti szeretkezésekhez
vetett ágyat a történelem. Így lettem én is aznap férfi a törvények szerint,
amikor te végleg beálltál a halálhuzatba. Oszip most itt lakik nálam,
súgtad, mennyei albérletben. Ültetek a létra fokán, lóbáltátok a lábatokat,
néztétek, hogy mit láttok, hallgattátok a csendet, ahogy ott lenn legelget,
loptátok a kolompot, és mint az iskolások, mindenen vihogtatok. Láttam,
hogy Oszip alatt majdnem összetörik a létra. Zúgott a kotyvalék ég. Névtelen
utcákon azóta tolvajként járok. Az agyam egy verssort őröl, és Oszip meg te
függtök előttem a végső tetők alatt, mint denevérek, a szempillátok hegyén.