Ó kis ebihal, ki boldogan ficánkolsz
a posványos gaz-vizen,
tengernyi ágyán a szent tudatlanságnak.

Riadt őzfi, ki később voltam,
az örökre elvesztett nyugalommal,
de patáimban a sebesség növő bizsergésével.

Azután busa hímcsikót látok,
ki feszítő szemekkel rohan a sikátoroknak,
hogy szügyével hatalmas utakká felszakítsa.

S már előmászik a csiga,
jaj, hideg nyálkává hült csikótüzem.

S most itt állok, gyantanyögő lúc
mellemben a felszívott bűnök súlyával,
míg homlokomra felhőkkel küldi mosolyát az Isten.

És leszek még egykedvű szikla vízparton,
alázatos tengerek csókolják lábaim,
zöld mohaszakállam régi tavaszokról mormol.

És leszek talán még hómező is,
nyugodt és tiszta
s mosolyom messzeragyog, -
míg testemet a fény csöppenként felissza...