A nagy fahíd teknőshát-domborulatán  
lehúzom utolsó előtti korty borom,
utolsómat kilöttyintem, vigye az ár.

A csapszékek, a szentélyek, a dobtorony

körül immár egész tömeg jár-kel folyó
ügyletei útján így tíz óra felé,
hajó jön, öt alak egy bárkát a folyó
fövenyéről vontat a kikötő felé.

Keményen állnak csontos törzseik fölött
a fűz-koronák lombjuk vesztett szálai.
Hátrálna, mint egy állat, törzseik között
egy kiolvashatatlan kusza valaki,

akár a tekercs tetején az égi sáv  
csapásán sorban álló kalligráfiák,

- Hallod a szélben csattogni a gallyakat?

bele az éjbe, amely űr, nem térfogat.