És Lőrinc most, Szabó – mi már? Igen:

egy marék „gyémántszikrázású” mondat!

És egy hosszú csontváz a földben.

Bár fogtam a kezét.

S Mihály, Babits, – mi? Igen, az az „aranytiszta” jaj –

És egy hosszú csontváz a földben:

És Lőrinc most, Szabó – mi már? Igen:
egy marék „gyémántszikrázású” mondat!
És egy hosszú csontváz a földben.
Bár fogtam a kezét.
S Mihály, Babits, – mi? Igen, az az „aranytiszta” jaj –
És egy hosszú csontváz a földben:
S még Gizi is, Bajor? Igen – de Jóska, a jó evő –
és Etuska, a gyerekágyas –
Egy-egy hosszú csontváz a földben.
És Sárközi és Áron és Paul és –
Bár fogtam a kezük.
S ha volna szó a vádra, hogy a kezdet mást igért?
Egy hosszú csontváz a földbe! Bárhogy
kapott kéz kéz után.

Szülői kéz
vonat elrántotta kezek
folyam elrántotta kéz
fuldokló fölé nyúlt karok
mind az elkésett tenyerek után –
Minden eltünő kéz után –
S ha mégis föltekintenénk? Mert hisz onnan, felülről…
S mert ez a nyakfölemelés is menedék –

S mert hátha mégis lehet egyszer onnan…
Ujjhegyről bár… csak tréfaképp… No de, kedves,
fölnőtt fiunk van, idenézhet. Eszerint
szálkás bár – faálarc-szerű bár – ez a mosoly, de föl,
és szembe így, bárhogy kopog, zuhog, mind hidegebben és
– úgy tetszik – megállithatatlanul – miközben
suttogtatik valami parancs – Kitől? Ő? Az? Amaz?!
Elkaphatatlan, megszólíthatatlan.