bennünk
mindig összeütközik
az oszlopok talpa és csúcsa
utánad nézek a partról ahonnan elindultál
kiáltásom félig földbe ásott oroszlán
s a forró szelek sziszegő füvekkel bevontak
zöld homok szorításuk helyén a testem

intek feléd
halakká válnak ujjaim
szempilláim sebből kiálló fércek

bolyongok esik feketén
reszketek én de nem is én

Csodálatosan békés délután.
Benne van teljes életünk.
Ülünk egymással szemben,
beszélgetünk.

Egyszerű és jó vagyok,
mint világ fölött lebegő
madár. Te átlátszó vagy,
tiszta, mint a levegő,

mint üvegkorsónk friss vize,
melyen átcsillan a nap.
Én szomjas vagyok,
s te nem tagadod meg tőlem magadat.

Ha majd elunja magát ez a hatalmas testű 
nagy és kitartó Télnek nevezett fehérség 
hogy a fölöttünk még regnáló ám fölöttébb 
olvadékony hatalmát végérvényesen fölajánlja 
a Napnak mely kíméletesen ágyúkat vontat 
ama stratégiai pontokra honnan a szikrázó 
s mindent beborító fehér tartományt 
tisztességes hadüzenetet követően 
lassú de állhatatos tűz alá veszi -

nem vér de hatalmas vízfolyamok támadnak 
ekkor a legelébb eleső hóezredek/naszádok vakító 
ragyogásából még az Ég egyesített erőinek tűzfelelősei 
is vakulnak s okulnak immár -

mert a hamari diadal egyben nagy veszedelem is 
mivelhogy már emelkedik a fogyó porcukor ára 
s az ár a folyók partjain s gátjain bizony túlcsap 
sőt az eltűnt fehér paplan alól reggelre 
rútul kitakarva ott az esettségében összegyalázott 
kifosztott anyaföld: vagy másképpen szólva 
őszi penészt téli panasszal elkeverő 
s nyirokkal átitatott de újulni - ha hagyják! - 
ezer meg száz évesen is kész hazaföld

Apámnak

Apu, ha hív, vajon mit akarhat.
Apu, ha hívnál, még bekapcsolva hagyom.
Nem a kórház neonjait.
A vetés megvan közben, ne aggódj.

Tudtál aludni? Most alszol.
Hagyunk. Olyan puha volt a kézfogásod.
Sokat kell aludnod.
Most már csak aludnod kell.

Ennyire vagyunk képesek.
Állni melletted éberen.
Nézz rám. Még hátha mondanál.
De már alszol hűvös szobák mélyén.

Nem lesz meleged. De meg ne fázz.
A vetés kész. Itt-ott már sorol.
Soroljuk, milyen voltál.
Torkomat kaparja könny és alkohol.

„Ne bőgj, arra figyelj, amit csinálsz.
Édes kisfiam. Sosem fogod megtanulni.”
Igazad van, apu, téged már sosem.
Égnek a kórház neonjai. Jobban vagy, elhiszem.

És azok a fények. Még a szemedben, ott.
Kihunytak mind, akár a megválaszolatlan.
Bánom, de nem is kérdeztem már.
Csend csillapítja minden fájdalmadat.

első jelentősebb diverzáns akciónk
közvetlenül kaktuszkorszakunk előtt
Bábel tornyának ledöntése volt

Csak az első téglát nehéz kirántani
kis szédülés előzi meg
és aztán futni futni
hogy újra ne építtessék velünk

Egy lépésből adhattam volna mattot.
Ellenfelem már régen verve volt.
Fejünk feszült, és ijedt mozdulattal
A képletes világ fölé hajolt.
És akkor szürke fény villant szemében,
S megnyúlt és felnőtt az egész alak.
Odébb lökött egy ártalmatlan bástyát,
És felnézett, és azt motyogta: sakk.

Ki kellett lépnem. Fogtam a királyt,
És odébb toltam (s szántam módfelelt,
Hogy ekként nyújtja hitvány életét,
Mely biztosan és végleg elveszett).
Sötétre léptem, mondom, a királlyal,
S vártam, hogy most majd megadja magát.
Ehelyett újra felkapta a bástyát,
És – sakk! és – sakk! – még öt lépésen át.

S tűnődni kezdtem: ugyan mit tegyek?
Miképpen vessek játékának véget?
Hogy védhetem ki pimasz sakkjait?
Mit léphetek, hogy végül is kilépjek?
S nem szűnt azóta bennem az az érzés,
Mely elöntött e töprengés alatt:
Nem, nem lehet már mattomat beadnom,
Mert mindörökre sakkban tartanak.

Ó kis ebihal, ki boldogan ficánkolsz
a posványos gaz-vizen,
tengernyi ágyán a szent tudatlanságnak.

Riadt őzfi, ki később voltam,
az örökre elvesztett nyugalommal,
de patáimban a sebesség növő bizsergésével.

Azután busa hímcsikót látok,
ki feszítő szemekkel rohan a sikátoroknak,
hogy szügyével hatalmas utakká felszakítsa.

S már előmászik a csiga,
jaj, hideg nyálkává hült csikótüzem.

S most itt állok, gyantanyögő lúc
mellemben a felszívott bűnök súlyával,
míg homlokomra felhőkkel küldi mosolyát az Isten.

És leszek még egykedvű szikla vízparton,
alázatos tengerek csókolják lábaim,
zöld mohaszakállam régi tavaszokról mormol.

És leszek talán még hómező is,
nyugodt és tiszta
s mosolyom messzeragyog, -
míg testemet a fény csöppenként felissza...

Éjszaka van, már nem botladozom, amikor visszatérek. Az ő
barátai között voltam, a sötét út sima, az ő emlékezetére, erős és
megvilágosult testvérei emlékezetére emelem a lábam.
Ismétlem, az ő emlékezetére, akit nem tudok elfelejteni. Éhesek
voltunk a kenyérre és a szavaira, megtörtük a kenyeret és ittuk a
bort. Egyre józanabb és jótékonyabb lett a mámor. Minden,
ami távol van, számunkra közeli lett. És minden, ami közel
van, eltávolodott tőlünk. A búza érni kezdett, és a tőke bort
adott nekünk. Fejünk megvilágosodott, és friss vértől szaglott a
jövő. Tudtuk, hogy nem csak a töviskoszorú miatt szép
férfifején. Jó, hogy Picasso nem festette le, mert valahol
Brazíliában vagy Grúziában vagy a baszkok között bujkál.
Egy napon majd felhagy a jelzésekkel és fantomokkal. Aztán
csatlakozik minden utazó társasághoz. Más érthetetlen tetteket
is végrehajt. Senkinek sem reszketett jobban a szája széle azon a
jeles éjszakán, mint az enyém.

Csordás Gábor fordítása