Megint ez a reménytelen nóta.
Beszélnem kéne a négy fal között önmagamhoz és a piacon a néphez a megbolydult tömeghez hogy ne meneküljön eresszen gyökeret mint az erdő fái háborogjon akár eszelősen is mint a tenger hullámai.

Mintha nem lenne nyelvem mintha senki nem tanított volna beszélni mintha gyerekkoromban nem lettek volna pajtásaim akik kérdeztek s én feleltem kitörő örömmel vagy nagyon halkan mint az öregek akik megunták életüket.
Örökké fehér papírlap fölé görnyedten tollal a kezemben kapirgálni mint a vak tyúk hogy magot találjak.
Miért ítéltettem erre a sanyarú robotra.
Fájnak az ujjaim s az orrom undorodik az olcsó tinta szagától.
S ó csak most veszem észre hogy befalaztak engem gyökereimet kitépték a földből anélkül hogy feloldoztak volna bűneim alól.