a múzeum kávéház teraszán hold kél vörös
boros tűnődéseink káromkodássá nemesedtek észrevétlen ültünk
üldögéltünk ott a ránkszakadt konszolidációs reménytelenségben
: elmondhatnám: lehetett volna nekünk is történetünk
hatalom-ejtette sebeinket büszkébben viseltük még mint
szerelmes fogsornyomokat szeretkezéseink lángoló évadában
emlékeink észrevétlen nemlétté párlódtak. s látod
nincs már ki életéért sorsomba kapaszkodnék éjjelente
hát a holdon ülő angyalok hárfáit hallgatom
vörösen kélt a részeg hold
a múzeum kávéház tűnődő teraszán. konszolidáltan
üldögéltünk hisz már halottaink is voltak s biztosan
tudtuk lesz is még talán. egymás nyakszirtjének íze rohadt
a szánkban és hajdani zöld teák zöldeskék illata és cserélgetett
lányok a felperzselt vízmosásban - - - ők és még mások talán
fölöttünk szomorú bikák lelkei szálldostak az alkonyi égen
hajunk már a tél mondattanára figyel : tudtuk. üldögéltünk ott
a ránkszakadt káromkodásban italainktól megrázkódtak s hánytak
a kékre festett lámpaoszlopok de mi bírtuk s álltuk
ajkunkig elmerülten a sárban. már csak a szelet vártuk. hiába
moccanatlan langyos volt az este mentes rossz szimbólumainktól
nem terhelték nehéz párájukkal az odvas temetők
vártuk vártuk a szelet üldögéltünk tűnődve útrakészen hogy
elszálljunk a múzeum kávéház vörösboros teraszáról el
észrevétlen el mindörökre el a telihold felé

Ma Karácsony van.
Lobog a farkacskám.
Már egész napja Veled szeretkezem
és szemlélem az esőcseppeket.
A hóra hullnak.
Sötétkék pulóvert viselek.
Kissé remegek.
Eléggé elcsigázta nyakam a maghatódottság.
De hálás vagyok, mint egy kutya, mint egy elefánt,
mint egy tehén.
Lábaid fenségesek.
Karjaid az illattól fájnak,
a csókoktól, a simogatástól.
Minden sejted felfalom.
Hályogod szétolvasztom.
Korgok.
Testem megkel.
A nagy szerelem a minden egyes
vízcsepp megérzése lenne, mely lecsúszik a föld bőrén,
mielőtt a tengerbe ömlik?
Óra vagyok és benne a homok.
Kesztyű és rózsa.
Édes szív, amely a táska minden egyes lüktetésére felpuffad.
Fáj a kardom.
Lapockáim sziszegnek.
A medence körbe vett és falaira keneget.
Ó, kenyér!
Mintha tenyereddel a hableányokat tapogatnád,
fekete lágy orrocskájuk, mely
kissé fáj és egy kicsit viszket nekik,
Isten ereje pedig hajigál téged, ahogy húsos derelyét a földbe.

Lukács Zsolt fordítása

A nagy fahíd teknőshát-domborulatán  
lehúzom utolsó előtti korty borom,
utolsómat kilöttyintem, vigye az ár.

A csapszékek, a szentélyek, a dobtorony

körül immár egész tömeg jár-kel folyó
ügyletei útján így tíz óra felé,
hajó jön, öt alak egy bárkát a folyó
fövenyéről vontat a kikötő felé.

Keményen állnak csontos törzseik fölött
a fűz-koronák lombjuk vesztett szálai.
Hátrálna, mint egy állat, törzseik között
egy kiolvashatatlan kusza valaki,

akár a tekercs tetején az égi sáv  
csapásán sorban álló kalligráfiák,

- Hallod a szélben csattogni a gallyakat?

bele az éjbe, amely űr, nem térfogat. 

Hervay Gizella emlékére

A házkutatás hajnalig tartott, Oszipot letartóztatták. A parancsot Jagoda
írta alá. Kevesebb, mint négy év múlva ő is az NKVD foglya lesz,
őt ölik meg előbb. Akkoriban Oszip a Butirka-börtön lakója volt. Éjszaka
már fagyott, amikor átszállították egy Vlagyivosztok alatti munkatáborba,
ahol decemberben ismeretlen körülmények között meghalt. Onnan írja majd:
„Hiába, a költészetet csak Oroszországban becsülik. Nincs még egy hely
a világon, ahol megölik miatta az embert.” 34-ben baráti közbenjárásra
még beszüntették ellene az eljárást, és mert ártatlannak mégsem nyilváníthatták,
Csernyisevbe szólt a száműzetés. Ott az első éjszaka kivetette magát
a kórház ablakán, de az ablak túl alacsonyan volt, csak a kulcscsontja tört el,
és az arcát zúzta össze. Az volt a kényszerképzete, hogy a kitűzött időpontban
érte jönnek, és végrehajtják a titokban meghozott ítéletet. Te másnap
születtél, ítélet volt ez is. Milyen kár, hogy nem emlékezhetünk a holnapra!
„Itt fekszem arccal az elmúlásban, és nem tudom, miért volna más
a holnapi halál, mint a mai” – írtad, és nem tévedtél, mert amikor Oszip
ott feküdt a kórházi ablak alatt vérző arccal, törött kulcscsonttal
egy fagyos gödör alján, mint aki még számolhat háromig vagy négyig
a robbanás előtt, kiterítette magát neki az időt. Hát ez meg milyen utca? –
kérdezte később a térképre mutatva. A te utcád, szólt egy női hang.
Látod, nincs benne semmi egyenes, az egész csupa görbeség. És Oszip
torkaszakadtából nevetett. Fejet kellene cserélnünk, mondta, és nevettél te is
egészen addig, míg 77-ben a bukaresti földrengés meg nem ölte Kobakot.
De addig még sok szegényt áztattak csurom vizesre a kelet-európai esők.
Hullott a szemét a szájukból, a hajukból a rozsdás szegek, lepattogtak
az összecserélhető hitek rézgombjai, és nem lehetett letörölni többé
a lejárt szavatosságú éjszakák rúzsfoltjait. Földalatti szeretkezésekhez
vetett ágyat a történelem. Így lettem én is aznap férfi a törvények szerint,
amikor te végleg beálltál a halálhuzatba. Oszip most itt lakik nálam,
súgtad, mennyei albérletben. Ültetek a létra fokán, lóbáltátok a lábatokat,
néztétek, hogy mit láttok, hallgattátok a csendet, ahogy ott lenn legelget,
loptátok a kolompot, és mint az iskolások, mindenen vihogtatok. Láttam,
hogy Oszip alatt majdnem összetörik a létra. Zúgott a kotyvalék ég. Névtelen
utcákon azóta tolvajként járok. Az agyam egy verssort őröl, és Oszip meg te
függtök előttem a végső tetők alatt, mint denevérek, a szempillátok hegyén.

Nem hittem volna, hogy majd ilyen messze elmész.
Maradt egy bádogdobozban egy régi zsebkés,
meg az órád, ami már nem jár, meg az a só-
nehéz, hűséges harapófogó,
meg a Cserépfalvi-féle Csendes Don. Ez elég.
Schubert Esz-dúr triója (D. 929) kurva szép!
Az andante con moto. Lateiner zongorázik,
Piatigorsky a csellós, Heifetz hegedül:
mint egy 1965-ben készített kád víz,
ami nem folyik el és ki se hűl.

Ablakon ázott föld szaga árad
A házba, a bornál mámoritóbb,
Ablakon át anya néz ki a tájra,
Beszívja az erjedt, furcsa szagot.

- Szunnyadj télen anyád zugolyában,
A rozsmag is alszik a földi homályban,
Mért keserítene most is a vég?

- Míg a tavasz beköszönt, anyaméhben
Lázár sírbeli álma igézzen,
S zöld koszorúsan a fényre kilépsz.

(Baka István fordítása.)

48

Babi kezében cigaretta, ez már a legfinomabb
érintése, száraz, törékeny boldogulás. 
Mindjárt megmarkol ez a kéz, és csontig
lesikál. Bátrabb kéjképet nem enged föl
a konyha nyirka, az özvegyi rend, a Mamus
szarból kimosott tornacipője; ,,ettől nem
nőnek a körmeim". Kimegy a fényképes dobozért,
nem keres ürügyet. ,,Ilyen voltam." Szép. ,,Edd
a levest". Jó. (Jó: éntőlem megtörtént volna?)
Viszi a dobozt, a porhüvelyt.